Nem! Nem akartam továbblépni. Rákényszerítettél. Az ignoranciáddal, az arroganciáddal, a távolságtartásoddal, a nemtörődömségeddel. Azzal, hogy még a minimumot is csak alulról súroltad.
Nem! Nem a körülmények, az élet vagy a sors hibája. És nem 50% a te részed. Elég volt ebből a busslhit-ből.
Igen! Voltak idők, amikor még tiszteltük egymást. Amikor nem rettegtünk megnyílni a másiknak. Amikor a megbeszélt dolgoknak ereje volt. Amikor még nem játszottunk egymás idejével, érzelmeivel. Amikor még voltak közös célok és értékek. Amikor még érdekelt a másik ember, mint ember, mint individuum, mint nő, férfi, férj, feleség. Amikor még el mertük mondani a másiknak a legostobább vágyainkat is. Amikor még mentünk és tettünk és megküzdöttünk egy kapcsolatért, egymásért!
Nah hova is lett mindez? Elvitte a cica? I do not think so. Bedarált az élet? Lehet. Kit nem? Minek hagytad?
Lehet itt hibáztatni, elemezni jobbról meg balról, csámcsogni rajta, kifogásokat gyártani mindenkinek. Pedig a válasz egyszerű.
Igen! Továbbléptem, mert leszarod. Magadat… a világot… engem…
Én meg nem! Ennyi.
