Narancs fényben úszik a város. Melegséggel tölt el, ahogy hazafele battyogok az éjszakában. Lábaim ólom súlyai húznak vissza… vissza a pályaudvar hideg falai közé. A segítség kell… mindig kell. Kellek? Emberek milliói vonulnak át Pesten egy jobb élet reményében, mégis reményvesztetten. El sem tudom képzelni milyen egy szétbombázott élet. Mégis a veszteség súlya nyomja a vállamat. Pedig oly messze van a harc zaja. Honnan is tudhatnám, merengek a kihalt utcán hazafelé. Nekem még megvan az otthonom. Én még élek, érzek, tengetem gondtalan napjaim. A testem jelez, csontjaimban érzem a fenyegetést. Valami közeledik. Vihar előtti csend csak ez. Füst szaga árad a 7. kerületben. Szokatlan. Vajon ilyen lehet a háború illata? Honnan is tudhatnám… itt béke van. Még a jófajta csend uralkodik a városon. Csak ez a vészjósló szag ne lenne… a bizonytalanság és a kétségbeesés furán vegyül cikázó gondolataimmal. Béke van? Meddig? Kint-bent-kint-bent. Autopilot üzemmódba kapcsolva hazaballagok. Haza… nekem még van hova.
