Szürkületi csoda

 

​Szürke fellegek úsznak az égen. Álmodni sem lehetne szebbet. A magány maró fájdalma elillanni látszik. A csönd honol lelkemben. Csak te vagy velem… emlékképként üldözöl kósza ábrándjaimban. Hiányzol… két éve már, hogy nem vagy velem. Fizikai mivoltodat a föld súlya nyomja. Tudtam jól, világom porrá hamvad, ha elmész. Tudtam jól, hogy megváltozik minden, s megváltozom én is belső valómban. Szürke fellegek úsznak az égen, hamvaidat idézik meg bennem. Szent föld őriz téged. Fejfájad én készítettem. Poraidra poraimat szórtam. Földemben mindig ott leszel velem. Poraidból szürke juhar virrad. Édesapám. Édes szerelmem. Soha többet. Mégis örökké velem. Napnyugtával búcsúztatlak. Felkeltével talán újraéledek. 

Csönd

​

Csöndes szerelem a miénk. Csendesen áramlik végig mindennapjainkban, ahogy a tinta folyik szét a bőrünk alatt. Én vagyok csak hangos benne. Olykor tombolok, hisztizek, máskor meg csak némán nézek magam elé a sötétben. De te mindig ott vagy… kősziklakent állsz mellettem őrületemben. Nincsenek rá szavak, mégis rovom az őszintétlen sorokat zajos írógépemen. Minden leütött billentyű te vagy, minden elhasznált pergament én vagyok. Tökéletesen passzolunk tökéletlen világunkban. Függetlensegünkben vagyunk egyek és önmagunk. Rajzok a testünkön mesélik soha véget nem érő történeteinket. Egyedül és együtt, fényben és a sötétben. Démonaink között cikázva.