Menekülés Madridba

 

- Sok.

- Mi sok?

- Minden... az élet. 

- Miért?

- Nem tudom, csak érzem. Vennem kell egy repjegyet. Leszarom hova, mikor. De minél hamarabb. Madridba talán. Igen, Spanyolország jó választás. A zsigereim üzenik. Nem tudom miért, de kiált felém a nyüzsgő város. Húz magához, innen meg űz valami. Valaki. Én. Mennem kell. 

- Jól van cica! Menj. 

Normális vagyok? - Gondolkodom a taxiban, ahogy hallom a nyüzsgő forgalom zaját magam körül. Eljöttem Pestről... "Pestre". Lehet valami szigetre kellett volna mennem, ahol nincs ekkora őrület. Még visszafordulhatok. Még vehetek egy belépőt egy másik járatra, valami nyugalmas helyre, ahol pihenhetek. Gondolatok... gondolatok. Sosem csendesednek így el az elmém zugaiban. Csak újabb hajsza, pörgés, húzás-vonás. Nem ezt akartam. Mégis tisztán érzem, maradnom kell. Nem tudom miért, de biztos vagyok benne, hogy itt is megtalálom, amit keresek. Mélyen, magamban, magamért. Welcome Madrid. Lássuk, mit nyújtasz nekem.

Hirtelen átkattan valami az agyamban, ahogy húzom a gurulós parasztkocsimat a macskakövös járdán. 20 fok, napsütés, terasz. Végre! Hazaértem. Felszínes lennék? Lehetek? Miért ne! Nem ezért jöttem? Hogy ne kelljen elszámolnom senkinek magamról. Kellett egyáltalán valaha? Saját magam hóhéra vagyok. Elég kegyetlen fajta, aki nem kímél, ítélkezik, végrehajt. Sokszor hullik fejem a porba. Jóval többször, mint kellene. 

De itt a hóhér is megpihenhet kicsit. Nem kell éberen őrködnie helytelennek vélt gondoltaim, tetteim felett. Tarthat egy-két, sok kávészünetet. Velem együtt gyújt rá az élesen szikrázó napsütésben, a közepesen rossz kávéját szürcsölgetve. Szabad utat engedve nekem, hogy megtaláljam, amiért jöttem. Legbelsőbb motivációimat a lét folytatására. Nade nem olyan tragikus ez, ugye? Végülis itt ülök az egyik legnagyszerűbb ország egy hangos szótól és felújítási törmeléktől bűzlő terén, teljesen átszellemülve, a semmitől. Bátortalanul, kicsit magányosan, mégis reménnyel telve, hogy jó lesz ez az útkeresés. Egy titka van csupán. Hogy engedjem el a keresés részét. Meg az utat. Legfőképpen pedig az elvárásaimat.

Ez mondjuk nem lesz olyan nehéz. Semmilyen információmorzsát nem gyűjtöttem, sem tettem magamévá az utazás előtt. Erre talán büszke lehetek. Valamit legalább nem terveztem szarrá. Tőlem meglepő módon. A lazaságom egy olyan illúzió, amiben szívesen fürdetem a lelkemet csendes magányomban, de valójában sokszor inkább csak eltörök bizonyos szituációkban a helyett, hogy csak meghajolnék. Török, töröm magam. Némán, szilánkokra. Élesen csengenek fülembe anyám szavai. "Majd megváltozol, ha betöltöd a 30-at." Én igyekeztem édesanyám. Változni. Csak nem abba az irányba sikeredett, ahogyan te gondoltad. 

De most itt vagyok, küzdök az elengedéssel. Hajolni, nem törni... mi a fasz? De jól hangoznak ezek a közhelyek. Ebből kéne könyvet írni - gondolkodom serényen - de minek. Van már ezer. Se szeri, se száma az okosabbnál okosabb gondolatot összefoglaló irománynak. Én az életről akarok írni. Tudod... aminek izzadtságszaga van. Ami él és ég és épít és pusztít. Lehet nincsenek is okos gondoltaim. Van azonban megélésem, nem kevés. Az élet erről gondoskodott, én meg nem igazán ellenálltam. Vagyis próbáltam, majd a mélybe sűllyedtem, kievickéltem AND SO ON. És íme. Itt vagyok, roppant rattan fotelben szürcsölgetve az élet ízű kávémat. Vennem kell egy jegyzetfüzetet. Írni jöttem. Írni fogok!

De rohadt nehéz ez a bőrönd. Miért? Nincs is benne semmi. Semmi lényeges. És vonszolom magam után, nem is cipelem. Jó lenne letenni már. Legalább erre az 5 napra. Kockás füzet, vékony hegyű toll. Megvan minden, amire szükségem van. Kicsekkoltam, most becsekkolok szobám választott magányába. Én választottam. Puritán, apró, megvan benne minden, ami kell. Üresség. Kívülről élesen beszűrődő utcazaj. A szomszéd vizelésének hangja. Hangos veszekedés a fejem fölött. Spanyol szavak. Imádom. Még hajnali 3-kor is. Ilyet aztán nem hallok a nagy büdös Pesten. Vagy mégis? Újabb károgó hangra ébredek fel, ami kiszakít álmaim spiráljából. Mostanában mindig rólad álmodom. Hóhérom élesen figyelmeztetne, hogy nem lesz ennek jó vége. A történet lezárásra ítéltetett. A fejek lehullottak, tessék továbbhaladni. Haladnék én, a tudatom tart vissza. Az értetlenség kegyetlen gondolatát kell kivernem a fejemből. A szívemet meg visszaplasztikáztatnám már végre legalább egy egészre, de ha van lehetőség hozzá dobnék még néhány méretet. A döntés megszületett. A lezárás rám vár. Egyedül rám. A hőhérom kimenőt kapott. Kényszer nélkül kell mindezt megtennem. Rápillantok izzadt tenyeremre, nem tudom képes vagyok-e rá. De majd Madrid segít. Belehelyezkedem hát. Elindulok életem első magányos kalandjára. A túlélésért menetelek. A művészt keresem magamban, melyet jó pár évvel ezelőtt vesztettem el, valahol félúton, a megnembecsültség és az önbizalomhiány hídján. 

Miket hagytam embereknek, hogy megtegyenek velem! Hitetlenkedve állok a saját tükörképem előtt. Feldobok egy rikító rúzst. Illik a púderlila garbómhoz és a momjeans-emhez. Szép vagyok. Miért nem nézek többet a tükörbe látván a valóságot? Miért árnyakat követek és démonokkal társalgok a helyett, hogy annak látnám magam, aki valójában vagyok? Csalódnék? Csalódom! Rosszabb pillanataimban. Van belőlük elég. Magamon érzem az illatodat. A parfüm, amit tőled kaptam mélyen beivódott a bőröm legalsó rétegeibe. Gyűlölöm. Téged is gyűlöllek, ezért magamnak sem tudok megbocsájtani. Van itt feladat kérem. Hol a füzetem? Irány a város... lássuk mire fizettem elő.  

Pillanatok. Nem számít semmi más. A saját jelenben töltött létezésem megélése csupán. Hagyom, áramoljon bennem minden gondolat, érzés, korlátok nélkül. Agyam ezer fele száguld, lassan kirajzolódik Madrid térképe, ahogy az utcákat járom. Hol vagy már? Kit is keresek? A múlttal akarok újra és újra szembe találkozni. Undorodom magamtól. Nem ezért jöttem. Emlékezz Linda! Megélés és pillanatok. Ezért vagy itt. Lezárni, továbblépi, új élményeken keresztül. Megcsörren a telefonom, miközben a Prado mellett üldögélek dohányfüstbe merülve. Az éles hang kiszakít a múlton és veszteségeken töprengő önmagamból. A jövő keres. Nem túl stabil, teljesen kiszámíthatatlan, az őrületbe kerget. De őszinte és szerthető. Valódi. Nem egy képzelt leányregény. Nem is egy Netflixes romatnikus sorozat vagány főszereplője. Olyan életszagú. Már el is felejtettem milyen az. Jól esik újra a jelenben létezni. Átforgat, melegséggel tölt el, felvillanyoz. Igen. Ezt kerestem! Mélységeket és magasságokat. Drámát, érzelmeket, belehelyezkedést. Őrületet és nyugalmat. Kissé disszonáns vágyaim furcsa kielégülését. Időről-időre... amikor annak helye van. De Madridban minden aktuális. Minden a helyén van. Én is... lassan. Van még pár nap előttem. 36 év mögöttem. Felül lehet ennyi idő alatt írni egy élet téves berögződéseit? Mulatságos már maga a gondolat. Megint csak ítélkezem. Lélegezz! Engedd el. Nem ez a feladat.

Nincs feladat. Kóborolj csak. Éldd meg minden cipőkoppanásodat a járdán. Halld mit üzennek az utcazenészek. Láss túl a maszkok tengerén, érzékeldd az emberi tekintetek adta örömet. Élvezd a Prado szépségeit. Mikor fogod mindezt újra látni? Lehet, hogy sohasem. Talán téged sem látlak újra. Megváltoztunk. A legjobbat és a legrosszabbat hoztuk ki egymásból. Meghaltam melletted és magam mellett születtem újjá. Köszönet érte. Egy év után végre őszintének érzem ezeket a gondolatokat, miközben a Bazilika tetejéről révedek le a semmibe, látva a valóságot magam körül. Nem azt, amit oly sok éven át képzeltem a lelkem egy eldugott bugyrában. Talán éppen azt a részét vitted a szívemnek, amire már egyáltalán nem volt szükségem. Akarom ezt hinni. Ezt hiszem. Búcsúzom. 

Újjáépülök. Minden egyes lélegzetvétel könnyebb már. Érzem a Botanikus kert illatait, hallom a kubai dallamokat a vár mögötti eldugott teraszon. Érzem, ahogy a tüdőm megtelik a meleg fuvallat hozta édeskés levegővel. Egyedül vagyok. Magányos vagyok, de a magányom indokolt. Gyermekkorom óta hű társam és segítőm. Kezet fogok vele. Megkínálom egy cigivel és elbeszélgetünk az élet nagy dolgairól. 

- Hiányoztál- mondom neki. Éppen itt volt az ideje, hogy visszatérj hozzám. Hoztál nekem valamit? 

- A madridi élményt hoztam neked. Nem elég? 

- Több, mint elég! Hazatértem általa. 

Írok... írok... a város sosem csendes, nem is vágyom már nyugalomra. Önmagammal hozott össze a sors ismét. A lehető legjobb helyre érkeztem. Ideje hazatérni. Pestről "Pestre".