2020 margójára

Minden évben írok egy évzáró-évköszöntő bejegyzést. Nem véletlen, hogy a tavalyi évről ez elmaradt. Nem szeretnék és nem is fogok visszatekinteni, mert mint sokótoknak a 2020-as év nekem is tragédiák sorozata volt. És itt most nem a koronavírusra és a karanténra gondolok. A bezártságnál sajnos sokkal-sokkal súlyosabb veszteségek értek. Elveszítettem az édesapámat. 

Lassan egy éve történt már, mégis most először tudom csak leírni nyilvánosan. Nem vagyok az az ember, aki fekete profilképet tesz ki a face-re, vagy megosztja ezt a social media platformjain. Nekem nem ez jelenti a feldolgozást. Már ha ezt egyáltalán fel lehet, vagy fel kell dolgozni. 

Szóval konkrétan szopás volt a tavalyi év. Nagyon nehéz volt hű maradni önmagamhoz, mert olyan történeteket kellett végig hallgatnom csendben a pandémia kapcsán, hogy a vérem forrt tőle. Hogy kit hogyan érintett a bezártság, hogy otthonról kell dolgoznia, hogy nem mehet kocsmázni stb. stb. A párom mondja mindig, hogy mindenki a saját szintjén nyomorog. Nem szabad ítélkezni. Na de komolyan már emberek... Tényleg az a legnagyobb probléma, hogy nem mehetsz bulizni, amikor más a szüleit, testvérét veszítette el a vírus miatt? Tényleg ennyire érzéketlenné váltunk, hogy csak a saját apró-cseprő problémánk a fontos? Jesszus. Ez tragikus. 

Nah ebből épüljél fel 2021-ben. A helyzet ugye változatlan, még mindig "be vagyunk zárva" és őszintén mondom nektek, imádom! A munkám jobb, mint valaha. A vendégeim (online) cukibbak és motiváltabbak, mint korábban. Van időm a saját fejlődésemre. Kiélni a kreativitásomat, tanulni, haladni előre, új területeket fedezni fel az élet minden területén. 

Nekem nem kell ennél több. Hogy bezárva érzem-e magam? Napi minimum egyszer kint vagyunk a parkban a kutyákkal. Eljárunk futni, kirándulni, túrázni, sétálni. Szóval nem. Szabadnak érzem magam, mert én teremtem meg a saját szabadságomat. 

Pedig engem is érintett a pandémia, hiszen egy évben 2x zárt be a terem, ahol dolgozom. Újra kellett dizájnolnom az egész vállalkozásomat, hogy működőképes maradjon. Voltak nagyon sötét pillanatok és időszakok. Ezért teljes mértékben együtt érzek azon kollégáimmal, akik munka nélkül vagy csökkentett fizetésből tengődnek már közel egy éve. Őket... megértem. De érdekes... ők nem nyavalyognak. Ők próbálnak túlélni, lehetőségek után kutatni. Pedig az életük gyökeresen megváltozott. Mégis valahogy sikerült hűek maradniuk önmagukhoz.

Kitartást mindenkinek! Sose adjátok fel! 

Ezek az elcsépelt mondatok most valahogy nagyon helyénvalónak tűnnek nekem.