Minden évben írok egy évzáró-évköszöntő bejegyzést. Nem véletlen, hogy a tavalyi évről ez elmaradt. Nem szeretnék és nem is fogok visszatekinteni, mert mint sokótoknak a 2020-as év nekem is tragédiák sorozata volt. És itt most nem a koronavírusra és a karanténra gondolok. A bezártságnál sajnos sokkal-sokkal súlyosabb veszteségek értek. Elveszítettem az édesapámat.
Lassan egy éve történt
már, mégis most először tudom csak leírni nyilvánosan. Nem vagyok az az ember,
aki fekete profilképet tesz ki a face-re, vagy megosztja ezt a social media
platformjain. Nekem nem ez jelenti a feldolgozást. Már ha ezt egyáltalán fel
lehet, vagy fel kell dolgozni.
Szóval konkrétan szopás
volt a tavalyi év. Nagyon nehéz volt hű maradni önmagamhoz, mert olyan
történeteket kellett végig hallgatnom csendben a pandémia kapcsán, hogy a vérem
forrt tőle. Hogy kit hogyan érintett a bezártság, hogy otthonról kell
dolgoznia, hogy nem mehet kocsmázni stb. stb. A párom mondja mindig, hogy
mindenki a saját szintjén nyomorog. Nem szabad ítélkezni. Na de komolyan már
emberek... Tényleg az a legnagyobb probléma, hogy nem mehetsz bulizni, amikor
más a szüleit, testvérét veszítette el a vírus miatt? Tényleg ennyire
érzéketlenné váltunk, hogy csak a saját apró-cseprő problémánk a fontos?
Jesszus. Ez tragikus.
Nah ebből épüljél fel
2021-ben. A helyzet ugye változatlan, még mindig "be vagyunk zárva"
és őszintén mondom nektek, imádom! A munkám jobb, mint valaha. A vendégeim
(online) cukibbak és motiváltabbak, mint korábban. Van időm a saját fejlődésemre.
Kiélni a kreativitásomat, tanulni, haladni előre, új területeket fedezni fel az
élet minden területén.
Nekem nem kell ennél
több. Hogy bezárva érzem-e magam? Napi minimum egyszer kint vagyunk a parkban a
kutyákkal. Eljárunk futni, kirándulni, túrázni, sétálni. Szóval nem. Szabadnak
érzem magam, mert én teremtem meg a saját szabadságomat.
Pedig engem is érintett
a pandémia, hiszen egy évben 2x zárt be a terem, ahol dolgozom. Újra kellett
dizájnolnom az egész vállalkozásomat, hogy működőképes maradjon. Voltak nagyon
sötét pillanatok és időszakok. Ezért teljes mértékben együtt érzek azon
kollégáimmal, akik munka nélkül vagy csökkentett fizetésből tengődnek már közel
egy éve. Őket... megértem. De érdekes... ők nem nyavalyognak. Ők próbálnak
túlélni, lehetőségek után kutatni. Pedig az életük gyökeresen megváltozott.
Mégis valahogy sikerült hűek maradniuk önmagukhoz.
Kitartást mindenkinek!
Sose adjátok fel!
Ezek az elcsépelt
mondatok most valahogy nagyon helyénvalónak tűnnek nekem.
