I. Run Dog Kutyával futunk terepfutó verseny
Talán azzal az őszinte ténnyel kellene kezdenem a beszámolót, hogy én egészen 5 évvel ezelőttig gyűlöltem futni. Nem csupán nem szerettem, vagy nem ment... gyűlöltem. Miért? Mert nem ment. Kb. 100 évvel ezelőtt, amikor sportolói pályafutásomat elkezdtem, triatlonoztam és duatlonoztam. Egészen jól ment... egy ideig. Aztán egyszer csak eljött az a pont az életemben, amikor hirtelen megváltozott minden. Kamaszodtam, a szervezetem átalakuláson ment át, és ezzel együtt már nem esett jól a futás. Egyre csak a kudarcok jöttek, amik nyilván teljesen megutáltatták velem ezt az egyébként nagyszerű sportot.
Ma már edzőként tudom, hogy mi volt a baj. De akkor, önbizalomhiányos gyerekként egy világ omlott össze bennem. Nem értettem, hogy az, amiben korábban olyan sikeres voltam, miért szűnt meg létezni. Aztán pár évvel ezelőtt (6-7, már nem is tudom), amikor elkezdtem edzőnek tanulni, mindent megértettem. Hogy mi miatt csúszott félre akkor ez a történet. Mik voltak a hibák, mit kellett volna máshogy csinálnunk az edzőmmel. Hogy ezt valamiképpen megváltsam, úgy döntöttem, hogy letesztelem, mire is alkalmas a szervezetem "most", mennyire tudom kitolni a határaimat. Mindezt tudatosan, pulzus-kontrollált edzésekkel szépen, lassan. Nem viccelek, az első pár hétben 2 kilométerekkel kezdtem. És a pulzusom az egekben volt. Aztán szépen lassan rádöbbentem arra, hogy bár a pulzusom genetikailag magas, de egyre jobban reagál a terhelésre, és annak megszűnte után viszonylag hamar visszaáll a kiinduló értékre. Elkezdtem játszani a távokkal, a pulzussal, a tempóval és olyan 8 hét alatt a 2 km-ből 8 lett, majd 10, majd 12.
Nagyszerű érzés volt lefutni az első 5-öt oly sok év után. Nekem valahogy az a választóvíz. Ha az megvan, utána már bármeddig elmegyek. A legjobb mégis az volt, hogy nem akartam bizonyítani senkinek. Magam miatt csináltam, mert tudtam, hogy képes vagyok rá, csak megfelelően felépített edzés és kitartás kell hozzá. Én voltam saját magam első kliense. És működött. :)
Ezért nem tudom értelmezni azt a mondatot a vendégeim szájából, hogy "én nem futok, mert nem tudok futni." És nyilván nem arról beszélek, ha valaki egészségügyi okok miatt nem szánja rá magát. Hanem arról, aki megpróbálta egyszer, konstatálta, hogy kifullad 500 méter után, majd ezzel szépen abba is hagyta a további próbálkozást. Mint ahogy az élet, a sport sem így működik. Ha csinálod, és jól csinálod, fejlődni fogsz. Ha nem, akkor nyilván nem.
Ellenben versenyezni sosem akartam újra. Nem szeretem a tömeget, a stresszt és a nyomást. Az egymáshoz simuló testek sem hiányoznak a rajtvonalnál. :)
Aztán lett egy tacskóm, és egy spinning órámon az egyik vendégem azzal poénkodott, hogy hogy tudnék én egy tacskóval futni, hiszen olyan rövidek a lábai, meg kicsi is, meg amúgy is. Nah... ez amolyan "challange accepted" helyzet volt és elkezdtem Harley-val edzeni. Egészen picike volt még, úgyhogy a kutyatrénerünk instrukciói alapján ismét elkezdem a 800 méterrel, amiből aztán 2 km lett, majd két héttel ezelőtt - különösebb gond nélkül - 6,5. Döbbenet... :) A tudatosan felépített edzés a kutyáknál is működik! :)
A legmeglepőbb dolog mégis életünk első közös versenyén történt. Na de előbb egy kis Linda-Harley közös futás esetleírás: hogy hogy is néz ki mindez, általában. Olyan 1 km-ig nincsen semmi gond. Harley kutya szépen fut mellettem. Majd ezt követően rádöbben, hogy szerető gazdija lassabb, mint kellene, így elkezd unatkozni, (igen, lassabb vagyok mint a tacskó... lehet röhögni, én is ezt szoktam) aminek az a következménye, hogy mint egy turista ide-oda nézeget, szagolgat, dob egy pár pisit. Mindez nem is lenne baj, csak mindeközben én húzom végig a kilométereken, ami nem annyira komfortos, főleg úgy, hogy közben azért én is haldoklom ám rendesen.
Szóval eljött a verseny napja a Tököli Parkerdőben. Életem egyik legcukibb eseménye volt, ami azt is jelentette, hogy igyekeztem eltekinteni a szervezési malőröktől. A csapat első rendezvénye volt, nem tudhattak még mindent. (Tőlem ilyet hallani nagy dolog ám.) A szakaszos indítás például nagyon tetszett, mert nem éreztem nyomasztónak a légkört. Illetve a befutó érem über cukira sikeredett.
Azt kell tudni, hogy a kutyával futás hivatalosan egy nagyon komoly sportág, amit sokan professzionálisan üznek. Volt jó pár ilyen versenyző négylábú társával, speckó felszereléssel, hámmal, ahogy kell. Nekem van egy futóövem pórázzal, de úgy voltam vele, hogy mivel úgyis nekem kell húznom a kutyámat a terepen, így semmi szükség rá, majd tartom én kézben a sima pórázt, futunk úgy. Ebben a lelki állapotban beálltunk a rajthoz egy olyan versenyző párossal, akik úgy lőtték ki magukat a célból, mint az ágyúgolyó. Ez másoknak nyilván rohadt inspiráló lehet, aki ismer engem, az tudja, hogy én ilyenkor totál befeszülök... Azaz befeszültem volna, ha az én 15 cm-es lábú tacsó-gyerekem (Igen! Így nevezem!) nem kezd el szánhúzókutya módjára sprintelni a kijelölt úton. Annyira elkaptuk a flow-t, hogy olyan 1 km-nél fel kell kötnöm a pórázt a sima futóövemre, mert szabályosan húzott a kutya. Olyan szinten fókuszált a feladatra, hogy semmi sem létezett körülötte. Hozzá se kellett szólnom, egyetlen vezényszó sem hangzott el, a társam tette a dolgát. Így nyomtuk le a 6,5 km-es távot, magunkhoz képes rekord idő alatt.
El sem tudom mondani, hogy mennyire büszke voltam rá. De őszintén? Magamra is. Itt teljesedett ki az a 1,5 év munka, amit mindketten belefektettünk. Összeértünk, összetartoztunk, mint "borsó meg a héja".
Most azt érzem, hogy ezzel az eseménnyel egy olyan utazás kezdődött el Harley Kutyával (cukker barátaink hívják így), ami még nagyon sok örömet hoz majd mindkettőnk életébe.
A legmeglepőbb dolog mégis életünk első közös versenyén történt. Na de előbb egy kis Linda-Harley közös futás esetleírás: hogy hogy is néz ki mindez, általában. Olyan 1 km-ig nincsen semmi gond. Harley kutya szépen fut mellettem. Majd ezt követően rádöbben, hogy szerető gazdija lassabb, mint kellene, így elkezd unatkozni, (igen, lassabb vagyok mint a tacskó... lehet röhögni, én is ezt szoktam) aminek az a következménye, hogy mint egy turista ide-oda nézeget, szagolgat, dob egy pár pisit. Mindez nem is lenne baj, csak mindeközben én húzom végig a kilométereken, ami nem annyira komfortos, főleg úgy, hogy közben azért én is haldoklom ám rendesen.
Szóval eljött a verseny napja a Tököli Parkerdőben. Életem egyik legcukibb eseménye volt, ami azt is jelentette, hogy igyekeztem eltekinteni a szervezési malőröktől. A csapat első rendezvénye volt, nem tudhattak még mindent. (Tőlem ilyet hallani nagy dolog ám.) A szakaszos indítás például nagyon tetszett, mert nem éreztem nyomasztónak a légkört. Illetve a befutó érem über cukira sikeredett.
Azt kell tudni, hogy a kutyával futás hivatalosan egy nagyon komoly sportág, amit sokan professzionálisan üznek. Volt jó pár ilyen versenyző négylábú társával, speckó felszereléssel, hámmal, ahogy kell. Nekem van egy futóövem pórázzal, de úgy voltam vele, hogy mivel úgyis nekem kell húznom a kutyámat a terepen, így semmi szükség rá, majd tartom én kézben a sima pórázt, futunk úgy. Ebben a lelki állapotban beálltunk a rajthoz egy olyan versenyző párossal, akik úgy lőtték ki magukat a célból, mint az ágyúgolyó. Ez másoknak nyilván rohadt inspiráló lehet, aki ismer engem, az tudja, hogy én ilyenkor totál befeszülök... Azaz befeszültem volna, ha az én 15 cm-es lábú tacsó-gyerekem (Igen! Így nevezem!) nem kezd el szánhúzókutya módjára sprintelni a kijelölt úton. Annyira elkaptuk a flow-t, hogy olyan 1 km-nél fel kell kötnöm a pórázt a sima futóövemre, mert szabályosan húzott a kutya. Olyan szinten fókuszált a feladatra, hogy semmi sem létezett körülötte. Hozzá se kellett szólnom, egyetlen vezényszó sem hangzott el, a társam tette a dolgát. Így nyomtuk le a 6,5 km-es távot, magunkhoz képes rekord idő alatt.
El sem tudom mondani, hogy mennyire büszke voltam rá. De őszintén? Magamra is. Itt teljesedett ki az a 1,5 év munka, amit mindketten belefektettünk. Összeértünk, összetartoztunk, mint "borsó meg a héja".
Most azt érzem, hogy ezzel az eseménnyel egy olyan utazás kezdődött el Harley Kutyával (cukker barátaink hívják így), ami még nagyon sok örömet hoz majd mindkettőnk életébe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése