Rengeteget agyaltam azon, miért hiszik oly sokan, hogy az eredmények és az érdemek majd az ölükbe hullanak előbb vagy utóbb. Mi lehet e mögött? Félresiklott szocializáció, elkényeztetett nevelés? Elkényelmesedett élet? És ott a másik fele a valóságnak, amikor azt látod, hogy vannak emberek, akiknek mindenért véresen meg kell küzdeniük. Sokaknak a betevő falatért is. Ők vajon hogyan csinálják?
Amikor felteszem a kérdést egy-egy kétkedően velem vitázó, változtatni valójában nem akaró jóakarómnak, hogy: miért is nem lépsz már arra az útra, amin járnod kéne? A válasz az, hogy mert nehéz. Nehéz végigvinni egy diétát. Nehéz heti négyszer, ötször eljárni sportolni. Nehéz megfőzni másnapra a - jó esetben nem szeméttel teli - táplálékot. Nehéz, mert elfáradok. Vagy már eleve fáradt vagyok? Hmmmm...
Az élet nehéz. Csak az nem mindegy, hogy milyen szinten az.
Ha bunkó lennék - és mint ismeretes tudok azért az lenni - akkor felkiáltanék, hogy nemáááááár! Emberek! Örüljünk már annak, hogy nincs más problémánk, mint hogy egészséges kaját tömjünk a fejünkbe és hogy némi sport tevékenységgel fitten tartsuk a szervezetünket.
(Naiv énem szerint mindezt azért, hogy életünk során majd valami hasznosat hagyjunk magunk mögött az utókorra.)
Ennyi a feladat.
Nem az, hogy miből fizessük ki holnap az albérletet, mert ugye saját lakásra esélyünk sincs.
Nem az, hogy felkutassuk hol a legolcsóbb a hulladékból készült párizsi.
Annyi a feladat, hogy ha már megtehetjük, éljünk energikusan és lehetőleg hosszan, tartalmasan.
Tényleg nem értem, hogy ebbe hogy férnek bele a kifogások. Írtam már róluk... nem szeretnék újra. Csak annyit mondhatok, hogy aki mer, az nyer. Aki akar, az cselekszik. Akinek fontos a tiszta élet, az tesz érte.
De ugye papolni azt könnyű... Könnyű lenne, ha mindezt nem éltem volna át én is családom, saját magam által. Mindig is az a megmentő típus voltam. Először édesanyámat akartam megmenteni saját magától, majd családomat a különböző egészségügyi problémáktól, a világot a nehézségektől és a szegénységtől és a szenvedéstől... De úgy tűnik, mind igen nagy falatnak bizonyult. Nem mondom, hogy elbuktam. Csak rosszkor és rossz helyen akartam cselekedni. Mert arra azért rádöbbentem az évek során, hogy nem megmentő, hanem segítő vagyok. Segíteni pedig csak annak lehet, aki akarja a változást. Aki kér, kérdez, bízik és tesz érte.
Megtaláltam a helyemet a világban és rám találtak azok az emberek, akik mellett valóban ott a helyem, mert bíznak bennem, mint edzőben, barátban és igénylik, hogy ott álljak mellettük, míg el nem érik a céljukat. Barátként pedig akár utána is.
Ők akarnak és tudnak is fejlődni. Felmérik és megértik, hogy a változás egy örök dinamikájú folyamat. Nem megy egyik napról a másikra, de nem is szabad tovább húzni annál, mint ahogy az már aktuális lenne.
Legalább akkora küzdelmeknek vagyok szemtanúja, mint amekkorákat én is átélek folyamatosan újra és újra. Önmagammal, a világgal, megbízókkal és családtagokkal. A tanulság - amit a tapasztalat hozott meg az életembe, azt hiszem - hogy itt nincsenek győztesek és vesztesek.
Egyetlen embert kell legyőznünk nap mint nap... saját magunkat!
