Továbbképzés... továbblépés!

Kinezio-Tape (Acu-Tape)

Aminap az egyik nagyon cuki vendégem megjegyezte "álrosszallóan", hogy hogy is van az, hogy én "állandóan" továbbképzésekre járok. Mire én csípőből visszaválaszoltam, hogy miért? Nem ez a normális? De ezt persze már csak költői kérdésnek szántam.

Persze hogy ez "lenne" a normális. Bármelyik területet is vizsgálnám meg az életemben, biztosan arra a következtetésre jutnék, hogy amivel nem törődöm, nem használom, nem fejlesztem tovább, az elkezd elsorvadni. Olyan ez, mint az az izom, amit nem terhelünk megfelelően, szépen lassan leépül.

Csak hogy ne mindig az edzői hivatásomat hozzam fel. Itt van az írás. Míg aktívan dolgoztam újságíróként, 20 perc alatt kiráztam a kisujjamból egy rövidebb kritikát. Most, hogy már csak a "blogírás" szintjén foglalkozom vele, azt kell mondjam, elég nehezen jönnek a szavak, és még nehezebben tudom szép kerek egész, kifejező mondatokba önteni őket. Szomorú... (Többet kellene írnom! Jó tanulság.)

De ha egy ilyen "egyszerű" folyamattal - mint az írás - ez történik, akkor mi játszódhat le az emberben edzőként, ha folyamatosan csak abból a tudásból tud meríteni, amit évekkel ezelőtt megszerzett. Ugyanabból az X gyakorlatból válogatni, ugyanazt az X számú gépet használni, ugyanazokat a súlyokat, módszereket. Te jó ég! Szerintem rövid távon kinyírnám magam, mielőtt az unalom ölne meg.

Nem értem, hogy ha már a vendég nem unja halálra magát, hogy nem teszi meg az edző mellette? Jah persze... megteszi. Gondolom ezért nyomkodja közben a telefonját, ami már senkinek nem tűnik fel ugye, mert mindenki ezt csinálja az edzőtermekben. Amit mondjuk szintén nem értek, és nyilván ez is megérne egy önálló bejegyzést, de azért leírom ide is azt a roppant egyszerű összefüggést, hogy miért is zavar engem ez a dolog ennyire.

Az, hogy az edzők miért nyomkodják a telefonjukat, miközben a vendégre kellene figyelniük pont nem az én dolgom. Ha a vendégüknek ez így megfelel, akkor ám legyen. Zárójelben jegyezném meg, hogy ha az "enyéimmel" ezt megtenném (nyilván nem teszem, mert tisztelem őket), egyrészt soha többet nem jönnének, másrészt - mintegy intervencióként a lelki üdvöm megőrzése érdekében - kihajítanák a kis kütyümet az ablakon egy csatakiáltás kíséretében. És milyen jól tennék!

Én azt nem értem, hogy az az ember, aki edzeni megy a terembe, miért viszi be a telefonját, hacsak nem a stopper funkciót szeretné használni egy köredzésben. (Jelzem van ilyen is! De ez ritka... nagggyon ritka!)

Én ha edzem, akkor az a fajta vagyok, hogy senki ne szóljon hozzám, még csak rám se nézzen, ne is gondoljon rám, mert végre van egy órám, amikor magammal foglalkozhatok. De ez az egy óra rendszerint azzal telik, hogy várok a gépekre. Mert az 1 perces pihenőidők hosszú percekre nyúlnak azok számára, akik úgy érzik, hogy ezen idő arra szolgál, hogy szerelmes levelet fogalmazzanak meg, vagy éppen megbeszéljék szakításuk szomorú történetét cseten barátjukkal, akivel egyébként 1 óra múlva úgyis találkoznak.

De nem viccelek olyat is láttam, hogy az egyik lány az egyik gépen ülve írt a másik gépen "edző" barátnőjének, hogy végzett, mehetnek, mire a lány nem válaszolt (mert ugye edzett éppen), majd előbbi hangosan odakiáltott utóbbinak, hogy miért nem válaszol az üzijére.

Komolyan... néha tényleg idézném eme nemes mondatot: "A világ pusztulásra van ítélve." És akkor ne is beszéljünk a spinning órán, spinneren ülve  véghezvitt, telefonon keresztül történő csetelésről, amit - az egy dolog hogy nyilván látok és lát mindenki, ami nem kicsit morálromboló, még halljuk is, mivel természetesen az üzenetjelző hang a maximumra van állítva, hiszen nem hallja az órán lévő hangos zenétől. Nah ez az a pont, amikor sírni tudnék! De komolyan... emberek mi van veletek?

Szóval így hogy kiadtam magamból azt, ami már hónapok óta bántja kicsi lelkemet - mert ugye fontos a mentális egészség - leírnám hogy miért is tartom fontosnak a továbbképzéseket. :)

Mindig is úgy gondoltam, hogy az edző és vendége között van, vagyis lennie kell egy különleges kapocsnak. Lehet ezt feltétlen bizalomnak, elfogadásnak, megértésnek, törődésnek hívni. Mindegy is minek nevezzük. Két ember kapcsolata ez, ami nem véletlenül jött létre. Legalábbis az én esetemben, aki hivatásként kezeli az edzősködést. Sokféle embertípus létezik, de nem mindegy, hogy milyet vonzunk be az életünkbe. Az én kis "csapatom" tükröt tart, kihívást teremt, célt ad nekem is, és vica-verza.

Legfőképpen azért vannak nálam, mert eldöntötték, hogy változtatnak az életükön. És annyi félék, te jó ég! Imádom! Ha nem dolgoznék magamon folyamatosan, nem fejlődnék, nem akarnék többet és többet tudni... hogyan biztosíthatnám az ő fejlődésüket? Egyébként lehet elég fura dolog, de nem is tudnám ezt máshogy elképzelni. Fejlődés fejlődést szül, stagnálás vagy visszafejlődés pedig leépülést. Szerintem ez ilyen egyszerű.

A szakma minél több területébe nyerünk tehát betekintést, annál szélesebb körben tudunk segíteni az embereknek. És persze magunknak. Azért kezdtem el a prevencióval, rehabilitációval (kinezio-tape, svéd masszázs, preventív gerinctréning) foglalkozni, mert nekem is szükségem van rá. Igénylem azt, hogy tudjak kezelni olyan felmerülő problémákat, sérüléseket, amik pár nap alatt korrigálhatóak, ha megfelelő szaktudással állunk hozzá. Akár magamról, akár a családomról, akár a vendégeimről legyen szó, komplexen akarom látni és kezelni a problémát, a saját területemen belül.