Szegény édesanyám mindig azzal nyugtatta magát és engem, hogy ha majd öregszem, egyre toleránsabb leszek az emberek felé. Megértem majd ostobaságaikat, hiányosságaikat, lustaságukat, kifogásaikat. Nem igazán értettem már akkor sem, hogy hogyan jutott erre a következtetésre. Az idő múlásával ugyanis csak egyre értetlenebbül állok a céltalanság, tudattalanság, gyengeség falai előtt.
Már a modern korunkban oly népszerű kommunikációs, marketing és egyéb világmegváltó tréningek is azt hangoztatják, hogy cél nélkül nincs élet. Sok esetben menekülök ezek elől, de ebben azért igazuk van. Abban viszont nincs, hogy nem kell feltétlenül eget rengető, sorsfordító mérföldkövekre gondolni. Az is cél, hogy jövő héten 500 m-el többet futok a Margit-szigeten. Vagy hogy 1 órával többet kardiózok, esetleg belekezdek abba a könyvbe, amit már 3 éve kaptam a barátaimtól.
Minden egyes apró lépés visz valahová. Minden parányi döntés amit meghozunk, kimondunk, materializálunk dob egyet az életünkön. Persze akkor, ha képesek vagyunk arra, hogy tisztességesen foglalkozzunk vele!
És itt jönnek a képbe az igazán magasztos közép és hosszútávú célok. Mert ezek megvalósításához már nem elég az, hogy leírjuk egy papírra és imádkozunk a legjobbakért. Rengeteg időt, energiát, pénzt kell befektetni ahhoz, hogy majd egyszer valamikor - lehetőleg a kitűzött időn belül - meglássuk annak gyümölcsét.
Az én szakmám is ilyen. Kitartás nélkül veszett fejsze nyele. És sosem szoktam mást mondani, vagy hitegetni a vendégeimet, hogy ez a fogyás, vagy állóképesség fejlesztés pikk-pakk megtörténik. Kőkemény munka ez, és nagyon sok áldozattal jár. És igen, nagyon sok csalódás is, amin túl kell lépni, hiszen felnőtt emberek vagyunk. Igazán megtanulhattunk volna már csalódni.
És hogy picit magyarázatot adjak jelen bejegyzésemhez...
Sorra futottam mostanában bele olyan esetekbe, hogy 1-2 hónap közös munka után természetesen "időhiányra" hivatkozva feladták a vendégeim a küzdelmet. Ez egy dolog... szívük joga, hiszen ők fizetnek, én teszem a dolgom. Egy probléma van ezzel az én szempontomból. Hogy képtelen vagyok munkának tekinteni azt a tényt, hogy edző vagyok. Nekem ez szerelem, hivatás és sokszor sokkal többet teszek bele, mint kellene. Ez valószínűleg az én gyengeségem (vagy erősségem?). Nem is tudom. Természetes tehát, hogy hihetetlenül kiakadok azon, ha kitűzünk egy célt, és már a legelején fel kell adjuk, mert nincs elég elhatározás és akaraterő arra, hogy legalább a feléig eljussunk. Olyan érzés ez nekem, mintha kiskanállal vájkálnának az agyamban.
Félreértés ne essék, nem azért vagyok csalódott, mert elveszítek egy fizető ügyfelet. Volt hogy ingyen áldoztam be az időmet, abból se kértek hosszú távon. Azért leszek szomorú, mert már képes vagyok prognosztizálni azt, hogy ha hozzám nem jár a vendég, akkor 80%-os valószínűséggel sehova sem. Hiszen 1 hónap alatt nem képes megszületni az a belső igény, ami hosszú távon mozgásra ösztönöz.
Nekem szent célom, hogy sportra "szokassam" a vendégeimet. Ha kell, érezzen függőséget, hiányt, ha nincs meg a heti x alkalom. Ez általában be is jön. A tanítványaim nagy részének simán el merném már engedni a kezét, mert biztosan tudom, hogy egy életre szóló lendületet szerzett a közös munkánk során. Büszke vagyok rájuk. Ez az igazság.
Azzal is tisztában vagyok, hogy nyilván az én habitusomat sokszor nehéz kezelni. Nem mindenkivel megy a közös munka. És mivel nem hiszek a véletlenekben, így képes vagyok elfogadni ezeket a "veszteségeket". Előbb vagy utóbb mindig arra a következtetésre jutok önsanyargatásom után, hogy nem lehet mindenkit megmenteni!
Csalódni viszont továbbra sem szeretek. És mint írtam korábban... értetlenül állok csak a gyengeség falai előtt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése