Tetszik, nem tetszik, edzőként az ember valamilyen szinten "közszereplővé" válik. Ebből kifolyólag automaikusan elkezdi háttérbe szorítani saját magát és megpróbálja jó mélyre eltemetni valódi - Isten bocsássa meg másokra nézve esetlegesen sértő - gondolatait, véleményét. Ezzel egyetlen probléma van. Hogy egy olyan meghasonlott állapotot eredményez, amivel egy idő után már nem tudunk megbírkózni.
Így tehát arra jutottam, hogy amit ki kell mondani, azt ki kell mondani, még akkor is, ha esetleg következményekkel jár. Nyilván intelligens módon és eszközökkel, hiszen nem vagyunk állatok, hogy ne tudnánk értelmesen kommunikálni embertársainkkal. De higgyétek el... Folyamatosan csak tűrni, háttérben maradni nem lehet egy életen keresztül.
Persze, nyilván kifizetődő, ha mindig azt mondjuk, amit mások hallani akarnak és elvárnak tőlünk. De azért arra is gondolni kell, hogy mondjuk 20 év múlva mit mondunk a gyerekünknek! Hogy jutottunk el odáig, hogy értük el céljainkat. Vért izzadva és kemény harc árán, vagy nyalva és meghunyászkodva.
A választás mindenkinek megadatik.
