Az elmúlt hét végén végre teljesítettem azt, amit mindig is szerettem volna: edző lettem. A suli színvonalas volt, a csoporttársak profik, szerintem évek óta nem jött össze ilyen jó csapat. Idáig 1 éven keresztül szinte csak erről szólt az életem, így azt gondoltam, majd jól megkönnyebbülök, ha lemennek a vizsgák. De nem ez történt. Inkább egyfajta hiányérzet van bennem, hogy lezárult egy számomra nagyon fontos időszak. Fura, nem? Először azt gondoltam, hogy normális esetben ki kellene bújnom a bőrömből az eredmények és a megkönnyebbülés végett, tehát mivel nem teszem, biztos valami baj van velem.
Aztán gondolkodtam... sokat, és arra a következtetésre jutottam, hogy nemhogy nem zárult le semmi, de most kezdődik a java. Valójában az edzősködés életem egy igen fontos részévévé vált - már jó pár évvel ezelőtt - és ezzel a gesztussal csak az elmúlt 20 évet koronáztam meg. Éppen ezért kell, hogy büszke legyek magamra. Ez sosem könnyű, hiszen az ember egy olyan lény, aki legtöbbször vagy a múltban él, vagy már a jövőben gondolkodik.
De én most ebben a percben, a lakásunkban kialakított táncterem kellős közepén büszke vagyok arra, amit véghezvittünk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése