Sajnos nem vagyok halhatatlan

Fiatalabb korunkban hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy örökké fogunk élni. Egészségben, örömben, szeretetben, mert persze ez alanyi jogon jár nekünk. Aztán telnek az évek, jönnek a rossz élmények és szépen-lassan átértékelődnek a fejünkben a gondolatok. Azt kell mondjam, hogy ez az élet rendje. Megtanuljuk, mert meg kell tanulnunk a helyén kezelni mind a jót mind a rosszat, és értékelni azt, ami megadatott.

Mint mindenki, én is sokszor elkeseredem azon, hogy "milyen igazságtalan a világ". Hogy itt gürizek, kiteszem a lelkem a munkahelyemen, a kapcsolataimban, a sportban, mégsem jönnek olyan tempóban az eredmények, ahogy azt én szeretném. (Persze ehhez hozzá kell tenni azt is, hogy sajnos én egy igen türelmetlen egyén vagyok.) Régen kellemesen bele tudtam süppedni az ilyen helyzetekbe, hiszen baromi kényelmes volt ez az "én nem tehetek semmiről" állapot. De amióta újra intenzíven sportolok, máshogy állok a dolgokhoz és ezáltal könnyebben is kapom a megoldásokat a problémáimra. Van, hogy konkrétan szembejön velem az utcán, vagy egy barát értékes mondatai kondítanak fejbe azzal, hogy "hahó, térj már észhez, hisz van ennél sokkal rosszabb!" És sajnos előfordul, hogy ennél sokkal súlyosabb figyelmeztetésre van szükség ahhoz, hogy felébredjek!...

Nem túl kellemes érzés a sportbaleset. Nem a fájdalommal nehéz megbirkózni, hiszen az emberi szervezet oly sok mindent elvisel. Az a szörnyű, amikor azon kell elgondolkodni, hogy mikor épülök fel teljesen, mikor edzhetek újra? Aztán jön az önbüntetés, a "csak azért is órát tartok makacsság", ami csak súlyosbít a helyzeten. Az érzések igen széles palettáján keresztül megyünk ilyenkor és megmondom őszintén nem egyszerű kikeveredni a gödörből. De ki lehet! Csak azt kell végiggondolni, hogy mit csináltunk rosszul, vagy mi miatt kaphattuk ezt a figyelmeztetést: túl gyorsan haladunk, lassulni kellene egy kicsit? Pihenni, relaxálni, töltődni? Vagy csak felelősséggel tartozni saját testünk iránt és felvenni egy rongyos védőfelszerelést? Esetleg mindezt egyszerre?

Vagy talán csak hinni-hinni-elhinni végre, hogy jó úton járunk, de egyben elfogadni azt is, hogy attól még az göröngyökkel van tele, amin igenis felbukhatunk!