Ó az a csodás motiváció

Újra és újra ledöbbenek azon, mennyi minden motiválhat minket nőket és persze férfitársainkat. Azt hinnénk, hogy a két nem céljai merőben különböznek egymástól, de a valóság sokszor másról árulkodik.

Hajthat minket a siker, a jobbá válás magasabb rendű eszménye, a pénz...stb. De mindebből valahogy óhatatlanul visszakanyarodunk a legkézenfekvőbb, mégis többnyire legbonyolultabb érzelemhez: a szeretethez.

Hogy mire gondolok? - Hol volt, hol nem volt... volt egyszer egy edző (igazából edzőnő) és az ő élete párja. A délceg herceg egyre csak dolgozott és dolgozott, hogy megteremtse szíve választottjának azt az életszínvonalat, amit úgy gondolt, hogy kedvese elvár tőle, mindeközben azonban szépen-lassan elfelejtette, hogy ki is ő valójában: mik az igényei, mit szeret csinálni szabadidejében, mi az, ami feltölti és kiszakítja a mindennapok forgatagából. Az edzőnő - akit jelen esetben kisebb túlzással nevezzünk...hm...maradjunk az edzőnőnél :) - csak próbálta rugdosni szerelmét az elmozdulás felé, de nem nagyon sikerült a projekt. Aztán történt egy nap, hogy egyszerűen csak elfogadta hercege aktuális állapotát, és elkezdett hinni abban, hogy a puszta példamutatásával segít a legtöbbet.

Szépen lassan kezdtek jobbra fordulni a dolgok. A herceg egyre nyitottabb és boldogabb lett, ami automatikusan magával hozta a fejlődést, fejlődésüket is. És csak haladtak együtt tovább a kijelölt úton... míg boldogan éltek... és élnek, még most is!

Hol volt, hol nem volt, a hétvégén görkoritúrán voltunk, Nagymaroson. Először is: igen, létezik olyan, hogy görkorcsolya túra. Másodszor pedig: a Dunakanyar még mindig szívmelengető látvány. Harmadszor: sosem voltam még olyan büszke csapattársaimra, mint akkor. Többen jöttek el ugyanis úgy, hogy életükben nem volt még a lábukon görkorcsolya. Edzőnk nagy szakértelemmel és lelkesedéssel igyekezett átadni minden tudását a korizásról abban a röpke 2 órában, amennyi időnk az út előtt még megmaradt. Nekivágtunk... és mindannyian lenyomtuk a Nagymaros és Zebegény között húzódó 14 km-t. Ez nem hangzik olyan soknak, de fájó, vérző lábbal, bizonytalanul... ez maga az "akaraterő diadala". És a motivációé, amit lelkünk legmélyéről merítünk ahhoz, hogy szeretni tudjuk önmagukat.

Egy ilyen kihívás után, a lehetetlen már nem is létezik!