Sajnos nem vagyok halhatatlan

Fiatalabb korunkban hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy örökké fogunk élni. Egészségben, örömben, szeretetben, mert persze ez alanyi jogon jár nekünk. Aztán telnek az évek, jönnek a rossz élmények és szépen-lassan átértékelődnek a fejünkben a gondolatok. Azt kell mondjam, hogy ez az élet rendje. Megtanuljuk, mert meg kell tanulnunk a helyén kezelni mind a jót mind a rosszat, és értékelni azt, ami megadatott.

Mint mindenki, én is sokszor elkeseredem azon, hogy "milyen igazságtalan a világ". Hogy itt gürizek, kiteszem a lelkem a munkahelyemen, a kapcsolataimban, a sportban, mégsem jönnek olyan tempóban az eredmények, ahogy azt én szeretném. (Persze ehhez hozzá kell tenni azt is, hogy sajnos én egy igen türelmetlen egyén vagyok.) Régen kellemesen bele tudtam süppedni az ilyen helyzetekbe, hiszen baromi kényelmes volt ez az "én nem tehetek semmiről" állapot. De amióta újra intenzíven sportolok, máshogy állok a dolgokhoz és ezáltal könnyebben is kapom a megoldásokat a problémáimra. Van, hogy konkrétan szembejön velem az utcán, vagy egy barát értékes mondatai kondítanak fejbe azzal, hogy "hahó, térj már észhez, hisz van ennél sokkal rosszabb!" És sajnos előfordul, hogy ennél sokkal súlyosabb figyelmeztetésre van szükség ahhoz, hogy felébredjek!...

Nem túl kellemes érzés a sportbaleset. Nem a fájdalommal nehéz megbirkózni, hiszen az emberi szervezet oly sok mindent elvisel. Az a szörnyű, amikor azon kell elgondolkodni, hogy mikor épülök fel teljesen, mikor edzhetek újra? Aztán jön az önbüntetés, a "csak azért is órát tartok makacsság", ami csak súlyosbít a helyzeten. Az érzések igen széles palettáján keresztül megyünk ilyenkor és megmondom őszintén nem egyszerű kikeveredni a gödörből. De ki lehet! Csak azt kell végiggondolni, hogy mit csináltunk rosszul, vagy mi miatt kaphattuk ezt a figyelmeztetést: túl gyorsan haladunk, lassulni kellene egy kicsit? Pihenni, relaxálni, töltődni? Vagy csak felelősséggel tartozni saját testünk iránt és felvenni egy rongyos védőfelszerelést? Esetleg mindezt egyszerre?

Vagy talán csak hinni-hinni-elhinni végre, hogy jó úton járunk, de egyben elfogadni azt is, hogy attól még az göröngyökkel van tele, amin igenis felbukhatunk!    

Ó az a csodás motiváció

Újra és újra ledöbbenek azon, mennyi minden motiválhat minket nőket és persze férfitársainkat. Azt hinnénk, hogy a két nem céljai merőben különböznek egymástól, de a valóság sokszor másról árulkodik.

Hajthat minket a siker, a jobbá válás magasabb rendű eszménye, a pénz...stb. De mindebből valahogy óhatatlanul visszakanyarodunk a legkézenfekvőbb, mégis többnyire legbonyolultabb érzelemhez: a szeretethez.

Hogy mire gondolok? - Hol volt, hol nem volt... volt egyszer egy edző (igazából edzőnő) és az ő élete párja. A délceg herceg egyre csak dolgozott és dolgozott, hogy megteremtse szíve választottjának azt az életszínvonalat, amit úgy gondolt, hogy kedvese elvár tőle, mindeközben azonban szépen-lassan elfelejtette, hogy ki is ő valójában: mik az igényei, mit szeret csinálni szabadidejében, mi az, ami feltölti és kiszakítja a mindennapok forgatagából. Az edzőnő - akit jelen esetben kisebb túlzással nevezzünk...hm...maradjunk az edzőnőnél :) - csak próbálta rugdosni szerelmét az elmozdulás felé, de nem nagyon sikerült a projekt. Aztán történt egy nap, hogy egyszerűen csak elfogadta hercege aktuális állapotát, és elkezdett hinni abban, hogy a puszta példamutatásával segít a legtöbbet.

Szépen lassan kezdtek jobbra fordulni a dolgok. A herceg egyre nyitottabb és boldogabb lett, ami automatikusan magával hozta a fejlődést, fejlődésüket is. És csak haladtak együtt tovább a kijelölt úton... míg boldogan éltek... és élnek, még most is!

Hol volt, hol nem volt, a hétvégén görkoritúrán voltunk, Nagymaroson. Először is: igen, létezik olyan, hogy görkorcsolya túra. Másodszor pedig: a Dunakanyar még mindig szívmelengető látvány. Harmadszor: sosem voltam még olyan büszke csapattársaimra, mint akkor. Többen jöttek el ugyanis úgy, hogy életükben nem volt még a lábukon görkorcsolya. Edzőnk nagy szakértelemmel és lelkesedéssel igyekezett átadni minden tudását a korizásról abban a röpke 2 órában, amennyi időnk az út előtt még megmaradt. Nekivágtunk... és mindannyian lenyomtuk a Nagymaros és Zebegény között húzódó 14 km-t. Ez nem hangzik olyan soknak, de fájó, vérző lábbal, bizonytalanul... ez maga az "akaraterő diadala". És a motivációé, amit lelkünk legmélyéről merítünk ahhoz, hogy szeretni tudjuk önmagukat.

Egy ilyen kihívás után, a lehetetlen már nem is létezik!