Megérkezett a jó idő, a fejembe meg a gondolat, hogy el kellene menni futni. Az első próbálkozásom nem járt túl nagy sikerrel, mivel éppen akkor tornádó jellegű szelek tomboltak, melyek vastag rétegben hordták a port a futáshoz létszükségletű szerveimbe.
A hét elején azonban egy fantasztikus élményben volt részem. Akkor vágtam neki a - viszonylag egyenletes tempóban végigkocogott - utazásomnak, amikor már éppen sötétedett. Mivel a Városliget mellett lakom, így az útvonal adott volt, nekivágtam a mini erdőnek. Perceken belül úgy éreztem magam, mintha egy színdarabba, vagy egy filmbe cseppentem volna. Mindenhol narancsos fények villództak, a lampionokkal kivilágított kertek nyüzsgő melegséget árasztottak, a levegő pedig andalítóan édes volt.
A páratlan élményt fokozta az a kép, hogy mindenfelé keresztbe-kasba futó, bicikliző, görkorizó embereket láttam, akik úgy bukkantak elő a fák mögül, mintha csak a sötétség gyermekei volnának. Tekintetükből vidámság, elszántság és édes melankólia sugárzott. Igyekeztek eljutni valahová, de az, hogy ezt az utat kivel, mennyi idő alatt teszik meg, igazából teljesen mindegy volt. Akkor és ott tökéletesen egybeolvadtak azzal az oázissal, amit Városligetnek nevezünk. Olyan volt, mintha mindannyian ugyanazért a célért oldódtunk volna fel ebben a bársonyos, kellemes érzésben, amit csak megemelkedett pillanatokban, vagy maximálisan ellazulva és kiürülve érhetünk el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése