Amikor gyermek voltam, mindig jobbá akartam tenni a világot, beleértve másokat, magamat és a szüleimet is. Egy ideig még elhittem, hogy ez lehetséges, és úgy véltem, hogyha halált megvető bátorsággal és kegyetlen őszinteséggel fordulok a környezetem felé, azzal segítek... mindenen... mindenkin.
Így esett az eset, hogy elhatároztam, anyukámnak meg kell tanulnia úszni! Olyan 9 lehettem, ő pedig teljesen antisport ember. Nem is emlékszem már, hogy meddig győzködtem arról, hogy egyáltalán gondolkozzon el a dolgon és ne csapja rám a kamraajtót, valahányszor felhozom az egyébként zseniálisnak vélt ötletemet.
Azt azért tudni kell rólam, hogy nem vagyok egy egyszerű eset. Ha valamit igazán akarok, akkor azt előbb-utóbb - vagy szép szóval, vagy mélyebb ráhatással -, elérem. Nem adtam fel! Olyan 1 teljes évig bombázhattam az érveimmel, mire azt hiszem elfáradt és igent mondott. Ekkora a projektbe már az egész család bekapcsolódott. Bátyám besegített a tanításba, jobban mondva ugrásra készen állt, ha esetleg anyukám elmerült volna a habokban. A barátnők azt tervezgették, hogy milyen díjjal jutalmazzuk akkor, ha valami csoda folytán tényleg sikerül neki, és épségben eljut az 50 m hosszú medence egyik végéből a másikba.
Keményen edzettünk együtt, egy egész nyáron át. Eljött az augusztus, ahol prezentálnunk kellett mire jutottunk. Édesanyám az úszással, én meg az idegeim helyrepakolásával. :) Akkoriban nem voltam az a kifejezetten nyugodt típus. Az oroszkrém tortát minden esetre bekészítettük a hűtőbe, és kimentünk a strandra.
A következő kép: feszült csend, izgalom, bátyám figyelő tekintete a szomszéd sávban és anya nekiindul a távnak. Még most is emlékszem, mennyire aranyos volt, ahogy frissen megszerzett tudásával igyekezett felülkerekedni saját félelmein és kétségein. És megcsinálta! Elhozva életembe a végtelen büszkeség érzését. Azt a fajtát, amit nem magad miatt érzel, hanem azért, mert mások kaptak valami jó általad. Sokszor szerénykedünk ezen a téren, pedig csak bele kellene gondolunk abba, hogy nekünk mennyi nagyszerű élményt adnak mások. Akkor miért is ne működne ez oda-vissza?
Ő volt az első, a tökéletes első tanítványom. Ráébredtem általa, hogy legyél akárki, rendelkezz akármilyen képességgel, bizonyos helyzetekben ez semmit nem jelent. Akkor mi számít igazán? Egyes egyedül az akaraterő, és annak diadala sokszor saját magunk felett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése