Az akaraterő diadala

Amikor gyermek voltam, mindig jobbá akartam tenni a világot, beleértve másokat, magamat és a szüleimet is. Egy ideig még elhittem, hogy ez lehetséges, és úgy véltem, hogyha halált megvető bátorsággal és kegyetlen őszinteséggel fordulok a környezetem felé, azzal segítek... mindenen... mindenkin.

Így esett az eset, hogy elhatároztam, anyukámnak meg kell tanulnia úszni! Olyan 9 lehettem, ő pedig teljesen antisport ember. Nem is emlékszem már, hogy meddig győzködtem arról, hogy egyáltalán gondolkozzon el a dolgon és ne csapja rám a kamraajtót, valahányszor felhozom az egyébként zseniálisnak vélt ötletemet.

Azt azért tudni kell rólam, hogy nem vagyok egy egyszerű eset. Ha valamit igazán akarok, akkor azt előbb-utóbb - vagy szép szóval, vagy mélyebb ráhatással -, elérem. Nem adtam fel! Olyan 1 teljes évig bombázhattam az érveimmel, mire azt hiszem elfáradt és igent mondott. Ekkora a projektbe már az egész család bekapcsolódott. Bátyám besegített a tanításba, jobban mondva ugrásra készen állt, ha esetleg anyukám elmerült volna a habokban. A barátnők azt tervezgették, hogy milyen díjjal jutalmazzuk akkor, ha valami csoda folytán tényleg sikerül neki, és épségben eljut az 50 m hosszú medence egyik végéből a másikba.

Keményen edzettünk együtt, egy egész nyáron át. Eljött az augusztus, ahol prezentálnunk kellett mire jutottunk. Édesanyám az úszással, én meg az idegeim helyrepakolásával. :) Akkoriban nem voltam az a kifejezetten nyugodt típus. Az oroszkrém tortát minden esetre bekészítettük a hűtőbe, és kimentünk a strandra.

A következő kép: feszült csend, izgalom, bátyám figyelő tekintete a szomszéd sávban és anya nekiindul a távnak. Még most is emlékszem, mennyire aranyos volt, ahogy frissen megszerzett tudásával igyekezett felülkerekedni saját félelmein és kétségein. És megcsinálta! Elhozva életembe a végtelen büszkeség érzését. Azt a fajtát, amit nem magad miatt érzel, hanem azért, mert mások kaptak valami jó általad. Sokszor szerénykedünk ezen a téren, pedig csak bele kellene gondolunk abba, hogy nekünk mennyi nagyszerű élményt adnak mások. Akkor miért is ne működne ez oda-vissza?

Ő volt az első, a tökéletes első tanítványom. Ráébredtem általa, hogy legyél akárki, rendelkezz akármilyen képességgel, bizonyos helyzetekben ez semmit nem jelent. Akkor mi számít igazán? Egyes egyedül az akaraterő, és annak diadala sokszor saját magunk felett.

A Városliget és az én szürreális álmom

Megérkezett a jó idő, a fejembe meg a gondolat, hogy el kellene menni futni. Az első próbálkozásom nem járt túl nagy sikerrel, mivel éppen akkor tornádó jellegű szelek tomboltak, melyek vastag rétegben hordták a port a futáshoz létszükségletű szerveimbe.

A hét elején azonban egy fantasztikus élményben volt részem. Akkor vágtam neki a - viszonylag egyenletes tempóban végigkocogott - utazásomnak, amikor már éppen sötétedett. Mivel a Városliget mellett lakom, így az  útvonal adott volt, nekivágtam a mini erdőnek. Perceken belül úgy éreztem magam, mintha egy színdarabba, vagy egy filmbe cseppentem volna. Mindenhol narancsos fények villództak, a lampionokkal kivilágított kertek nyüzsgő melegséget árasztottak, a levegő pedig andalítóan édes volt.

A páratlan élményt fokozta az a kép, hogy mindenfelé keresztbe-kasba futó, bicikliző, görkorizó embereket láttam, akik úgy bukkantak elő a fák mögül, mintha csak a sötétség gyermekei volnának. Tekintetükből vidámság, elszántság és édes melankólia sugárzott. Igyekeztek eljutni valahová, de az, hogy ezt az utat kivel, mennyi idő alatt teszik meg, igazából teljesen mindegy volt. Akkor és ott tökéletesen egybeolvadtak azzal az oázissal, amit Városligetnek nevezünk. Olyan volt, mintha mindannyian ugyanazért a célért oldódtunk volna fel ebben a bársonyos, kellemes érzésben, amit csak megemelkedett pillanatokban, vagy maximálisan ellazulva és kiürülve érhetünk el.

Igények és elvárások

Nem tudom megítélni, hogy jó-e vagy sem az a másokkal kapcsolatos elméletem, hogy mindenki a lehető legtöbbre törekszik a mindennapokban, ebből kifolyólag viszonylag egészséges igényekkel és elvárásokkal rendelkezik a környezete és önmaga felé. A naivságomat - sajnos - már jó ideje elveszítettem, így természetesen tisztában vagyok azzal, hogy mindez csak illúzió. A kérdésem azonban az, hogy miért ne fordulhatnánk így egymás felé az első találkozásokkor. Előítéletek, társadalmi elvárások, gyarló és kicsinyes emberi érzelmek nélkül.

Lehet, hogy mégis naiv vagyok egy csöppet! Csak abba szoktam belegondolni, hogy mennyi nagyszerű kapcsolati lehetőség úszik el a szemünk előtt csupán a miatt, hogy nem látjuk a fától az erdőt. Mert hallgatunk mások irigy szavára, a saját kis kétségeinkre, amikkel bezárjuk az építő lehetőségeket magunk előtt. Pedig a kellemes csalódásnál kevés jobb érzés van a világon. Mióta edzősködöm én is tisztábban látom az ezzel kapcsolatos összefüggéseket.

Bárki is jön hozzám egyszer, vagy többször órára, igyekszem mindig a lehetőségeket meglátni benne és azt erősíteni. Fantasztikus érzés megélni azt, ahogy kinyílik egy személyiség, fogékonnyá válik a finom mozdulatukra, fejlődik testileg, koordinációs képességben, nem utolsó sorban pedig töltődik szellemileg és lelkileg, hiszen azt az 1 órát a zenében feloldódva tölti, nem gondolva a mindennapi gondokra.

Ellenben ha csukott szemmel járnék és droidként végezném a munkámat, hogyan is venném észre a körülöttem sorakozó lehetőségeket? El nem tudom képzelni. Mindenkinek, így természetesen nekem is vannak rossz napjaim, de ilyenkor mindig ezt a gondolatmenetet futtatom végig az agyamon és azt kérdezem magamtól, hogy: "miről is maradsz le, ha falat építesz magad köré?"

A válasz ekkor már magától jön!