A tartásról: még akkor is, ha fáj

A motivációról mint olyanról már rengeteg szó esett, bár úgy vélem, hogy ezt az igen fontos témát sosem lehet igazán kimeríteni. Mindenkit más és más ösztönöz jóra vagy éppen rosszra, és eltérő érzékenységgel rendelkezünk arra vonatkozólag is, hogy a felénk érkező jelzéseket milyen gyorsan és módon reagáljuk le. Minél jobban figyelünk, annál inkább finomodik effajta készségünk és válik fontossá maga a szelektáció is. Hiszen miért is kellene minden egyes negatív, lehúzó, bántó vagy netán pusztító provokációra reagálnunk? Csak az időnket és energiánkat veszi el azoktól az egyébként sokkal lényegesebb motívumoktól, amik építenének minket.
Egész életemben kerestem az olyan emberek társaságát, akik úgy érzik, hogy "motiválódásra" születtek. Ők azok, akik mindig többet és jobbat akarnak, de úgy, hogy maximálisan megbecsülik azt, amit ezidáig elértek. Nincsen könnyű dolguk egy olyan világban, ahol szinte minden ellenük szól. De megéri, hiszen olyan példát mutatnak, ami hosszútávon abszolút előrevisz, és amit majd én is képviselni szeretnék az életemmel. Nyilván ez életkortól, megszerzett tapasztalattól, jellemtől és még rengeteg mindentől függ, de meggyőződésem, hogy tanulható és fejleszthető, tehát készség szinten művelhető, ha elég időt és energiát áldozunk rá. Sokszor nem is kellene mást tennünk, csak amikor a panaszáradat ér minket a külvilág felől, megállt parancsolni neki. Persze ez megrökönyödést, kétkedést, rosszindulatot vált majd ki a velünk szemben állóból, de a kérdés mindig az: megéri nekem ezt a sok ideget benyelni? Hiszen semmi mást nem akar "ellenfelem", csak engem is bevonni kisded játékába, hogy aztán együtt kárálhassunk szörnyű világunk ellen. Én is voltam ilyen és jelentem, borzasztóan éreztem magam. Engem is elkapott a gépszíj és nem tudtam a magam ura lenni. Olyan érzés volt, mintha a rengeteg munkával megszerzett és csak pillanatokra megélt szabadságom reménye a szemem előtt párolgott volna el szépen-lassan. Mintha a tartás, amit emberként magamra öltöttem, már nem létezett volna. Soha többé nem akarom átélni azt a tehetetlenséget!
A megoldás tehát? Igaz barátok, örömteli kapcsolatok, csodás mesterek, akiktől tanulni lehet és a tisztes távolság azoktól, akik nem valók az életünkbe. Amennyiben ez nem kivitelezhető, igyekezzünk megőrizni nehezen megszerzett tartásunkat és mosolyogva fordítsunk hátat az olyan direkt negatív üzeneteknek, amik nem az épülésünket szolgálják.