Amióta edzősködöm egyre többször jutnak eszembe a régi szép idők. Tényleg szépnek mondanám őket, hiszen - lehet hogy pici fáziskéséssel - de elindítottak azon az úton, amit igazán magaménak érzek. Az a lassan 20 év sportmúlt nem tűnik el nyomtalanul, és napról-napról azt látom, hogy nagyon is meghatározza az élethez való hozzáállásomat. Pozitív irányba tereli, hála Istennek. Hozzá kell tennem, hogy ehhez nagyban hozzájárul az a tény, hogy 15 éves koromban abbahagytam a versenyzést és leálltam azzal a fajta mozgással, ami már nem az egészségemet szolgálta.
Múlt hét pénteken óriási dolog történt velem... hazautaztunk szülővárosomba, ahol építgettem sportkarrieremet 6 éves koromtól fogva. Csináltam én mindent az úszáson át a triatlonon keresztül az aerobikig és még azon is túl. Az edzőm, aki a kezdetektől fogva hol pátyolgatott, hol rugdosott - mikor mire volt szükségem -, a kisiskola tornatermében tartott heti 3-szor olyan aerobik órákat, ahonnan még én is - pedig nem voltam rossz kondiban - sokszor négykézláb mentem ki. Akkor ugyebár ez volt a divat. Jelzem 13 éve már ennek. Ennek ellenére persze imádtuk. A suli elhagyása után azonban elváltak útjaink... most pedig találkoztak.
Ahogy írtam korábban, a csodás bikali kiruccanás alatt is hiányom volt... mármint sporthiányom, így megragadtam minden lehetőséget arra, hogy effajta éhségemet kielégítsem. Mivel péntek délutánra már hazakeveredtünk (szülőotthonomba), így volt időm elgondolkodni azon, hogy hova is menjek edzeni. Ekkor jutott eszembe az a bagatelnek tűnő gondolat, hogy mi van, ha az én edzőm még most is ugyanott-ugyanakkor tart órákat, úgy, ahogy azt 13 évvel ezelőtt is tette? Ostobaságnak tűnt, de azért kikérdeztem a jól tájékozott városiakat. Mondanom sem kell, hogy nem lőttem mellé! Jóleső izgalom árasztotta el a lelkemet és persze rettegtem attól, hogy újra találkoznom kell sokáig bálványozott mesteremmel, akinek igen sokat köszönhetek. Elindultam hát a suliba, és közben azon agyaltam, hogy valószínűleg meg sem fog ismerni.
Megismert. :) És majd kibújt a bőréből, hogy találkoztunk, mi több részt veszek az óráján, mi több edző lettem! Büszke volt arra, hogy továbbvittem mindazt, amit tőle "is" tanultam és nem csak egy elhanyagolható időszak volt az a sok munka, amit együtt vittünk véghez. Ekkor döbbentem rá azonban én is arra, hogy milyen nagy jelentőséggel bírnak az ilyen építő jellegű időszakok az életemben. Sokáig csupán egy puszta ténynek könyveltem el azt, hogy sportiskolába jártam. Azt gondoltam... vannak ezzel sokan így. Pedig meghatározó szerepe van minden egyes percemre: a hozzáállásomra, gondolkodásmódomra, jellememre.
Roppant hálás vagyok ezért neki, a szüleimnek a jó döntés miatt és nem utolsó sorban magamnak, hogy nem adtam fel az álmomat! Azt, hogy taníthassam azt, amihez a legjobban értek. Vélhetően. Majd kiforrja az élet! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése