Egy másik élet

Csak a napokban kezdett leesni nekem az, hogy az edzősködéssel egy egészen új világot teremtettem magamnak. Egy saját kis ékszerdobozt, melyet most kezdek el nyitogatni a világ felé. Minden egyes megszerzett tudás, elsajátított mozdulat vagy módszer arra vár, hogy megosszam azokkal, akiknek szüksége van rá, akiket valóban érdekel. Ha ez csak kicsi, de annál produktívabb csapat, akiknek fontosak az óráim, és az, ami képviselek, annál jobb. Annál többet tudok velük, a folyamatos épülésükkel foglalkozni.

Nem értem azokat az edzőket, akik azt mondják, hogy: "bizonyos létszám alatt nem tartok órát". Nyilván mindenki annak örül, ha telt házzal futnak a foglalkozásai, csak sokszor a hátrányait nem érzik. Nyilván minden ember más és a trénerek is különbözőek, így távol álljon tőlem, hogy bárki felett is bíráskodjak. De azt tudom, hogy én milyen szakember akarok lenni: olyan, aki törődik minden egyes vendége fejlődésével! Szerintem ennek így van értelme. Voltam már eleget életem során a középpontban és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esik jól a siker, vagy hogy nem vagyok szomorú akkor, ha alig vannak az órámon. De őszintén mondom, hogy mindez csak néhány pillanatig tart. Az ellenben napokra fel tud dobni, ha óráról-órára látom a vendégeim örömét, ügyesedését, alakulását, és azokat az elismerő pillantásokat, amikből én magam is épülni tudok.

Alakformálás felsőfokon

Miután abbahagytam a versenyzést 15 évesen, úgy döntöttem, hogy a pihenés időszaka következik az életemben. Elég hamar kiderült azonban, hogy a lehető legrosszabb dolgot cselekedtem, teljes mértékben leálltam a sporttal, egyik percről a másikra. Mire észbe kaptam, eltelt fél év és én 15 kilóval nyomtam nehezebbet.

Amikor annyira tompa vagy, hogy mások megjegyzéseiből sem veszed észre azt, hogy valami probléma van veled és rajtad, az mindennek a legalja. Ez történt velem is. Sportoló lévén, egy idő után kénytelen voltam rájönni hibás döntésem következményeire és jelzem: nem volt kellemes érzés ezután belenézni a tükörbe. Elkeseredés, szomorúság, kiábrándultság töltötte el az elmémet egészen egy pillanatig. :) Aztán elkezdtem azon agyalni, hogy hogyan is lehet a folyamatot visszafordítani. 

A gondolatokat tettek követték, így az akkori és mindenkori legjobb barátosnémmal elkezdtünk lejárni a helyi tűzoltóság - elég férfias - konditermébe, melyet aztán az elkövetkező években is igen sűrűn látogattunk, főként együtt. Edzettünk, futottunk a tónál, sokat beszélgettünk és észre sem vettünk, hogy a kilók leolvadtak rólunk és igen szépen formálódtunk. Eltelt 3 év és a szalagavató táncunkra úgy néztünk ki, mint két fitness lady. :)

Ezután nem volt gond az önmagunkkal és a tükörrel való szembenézéssel, de azt egy életre megtanultuk, hogy a sport és a testünk egy olyan projekt, amivel megállás nélkül, szüntelenül és rendszeresen kell foglalkoznunk. Ez így elsőre ijesztően hangozhat, de ha megtaláljuk azt a mozgást, amiben igazán jónak és boldognak érezzük magunkat, majd ezt beépítjük az életünkbe, a napi rutinunkba, akkor egy idő után nem tudunk már nélküle létezni.

A másik fontos része a folyamatnak a társaság. Vannak emberek, akik a magányos farkas típusok és egyedül szeretnek sportolni. Bár sokszor még ők is elismerik azt, hogy a jó társaságnak rendkívüli húzóereje van. Ezt a közeget kell mindenkinek megtalálnia, és akkor nem lesz baj a továbbiakban... termelődhetnek a boldogsághormonok!

Egy kellemes találkozás a sportmúltammal

Amióta edzősködöm egyre többször jutnak eszembe a régi szép idők. Tényleg szépnek mondanám őket, hiszen - lehet hogy pici fáziskéséssel - de elindítottak azon az úton, amit igazán magaménak érzek. Az a lassan 20 év sportmúlt nem tűnik el nyomtalanul, és napról-napról azt látom, hogy nagyon is meghatározza az élethez való hozzáállásomat. Pozitív irányba tereli, hála Istennek. Hozzá kell tennem, hogy ehhez nagyban hozzájárul az a tény, hogy 15 éves koromban abbahagytam a versenyzést és leálltam azzal a fajta mozgással, ami már nem az egészségemet szolgálta.

Múlt hét pénteken óriási dolog történt velem... hazautaztunk szülővárosomba, ahol építgettem sportkarrieremet 6 éves koromtól fogva. Csináltam én mindent az úszáson át a triatlonon keresztül az aerobikig és még azon is túl. Az edzőm, aki a kezdetektől fogva hol pátyolgatott, hol rugdosott - mikor mire volt szükségem -, a kisiskola tornatermében tartott heti 3-szor olyan aerobik órákat, ahonnan még én is - pedig nem voltam rossz kondiban - sokszor négykézláb mentem ki. Akkor ugyebár ez volt a divat. Jelzem 13 éve már ennek. Ennek ellenére persze imádtuk. A suli elhagyása után azonban elváltak útjaink... most pedig találkoztak.

Ahogy írtam korábban, a csodás bikali kiruccanás alatt is hiányom volt... mármint sporthiányom, így megragadtam minden lehetőséget arra, hogy effajta éhségemet kielégítsem. Mivel péntek délutánra már hazakeveredtünk (szülőotthonomba), így volt időm elgondolkodni azon, hogy hova is menjek edzeni. Ekkor jutott eszembe az a bagatelnek tűnő gondolat, hogy mi van, ha az én edzőm még most is ugyanott-ugyanakkor tart órákat, úgy, ahogy azt 13 évvel ezelőtt is tette? Ostobaságnak tűnt, de azért kikérdeztem a jól tájékozott városiakat. Mondanom sem kell, hogy nem lőttem mellé! Jóleső izgalom árasztotta el a lelkemet és persze rettegtem attól, hogy újra találkoznom kell sokáig bálványozott mesteremmel, akinek igen sokat köszönhetek. Elindultam hát a suliba, és közben azon agyaltam, hogy valószínűleg meg sem fog ismerni.

Megismert. :) És majd kibújt a bőréből, hogy találkoztunk, mi több részt veszek az óráján, mi több edző lettem!  Büszke volt arra, hogy továbbvittem mindazt, amit tőle "is" tanultam és nem csak egy elhanyagolható időszak volt az a sok munka, amit együtt vittünk véghez. Ekkor döbbentem rá azonban én is arra, hogy milyen nagy jelentőséggel bírnak az ilyen építő jellegű időszakok az életemben. Sokáig csupán egy puszta ténynek könyveltem el azt, hogy sportiskolába jártam. Azt gondoltam... vannak ezzel sokan így. Pedig meghatározó szerepe van minden egyes percemre: a hozzáállásomra, gondolkodásmódomra, jellememre.

Roppant hálás vagyok ezért neki, a szüleimnek a jó döntés miatt és nem utolsó sorban magamnak, hogy nem adtam fel az álmomat! Azt, hogy taníthassam azt, amihez a legjobban értek. Vélhetően. Majd kiforrja az élet! :)

A felhőtlen pihenés hasznosságáról

Számtalanszor írtam már arról, hogy mennyire fontos a pihenés. Egyre jobban érzem azonban azt is, hogy egy olyan aktív (talán picit hiperaktív :)) enyénnek, mint én vagyok, mennyire nehéz elérni azt az állapotot, amikor teljes a kikapcsolódás és töltődés. Jelenleg Bikalon vagyunk a Puchner Kastélyszállóban, és én a facebook-on lógok, blogot írok és azt tervezem, hogy utazásunk közben hova tudok elmenni aerobic órára vagy kondizni. Sokáig furának tartottam magam a miatt, hogy én sehol sem tudok leállni, de mostanra rájöttem, hogy nekem ez a pörgés a lételemem. Így talán könnyebb megtalálnom azokat a pontokat is a napjaimban, amiket tényleg pihenésre tudok és akarok is szánni. A következő néhány óra remélhetőleg ezzel is fog telni... :)

Csodák márpedig vannak!

A bloggolás valóban egy egyedi műfaj. Még annak is sokszor komplikált, aki tanulta az írás fortélyait és művelte is egy ideig. Nagyon nehéz ugyanis azt betartani, hogy csak akkor írj, ha van is érdemleges mondanivalód. A mai világban azzal tömik a fejünket, hogy napról-napra óriási extázisokat kell átélnünk a sok újdonság, véget nem érő értelmetlen hírek és az önmagát is meghazudtoló fogyasztói társadalmunk peremén. És mindeközben... a sok intrika, káosz és zagyvaság folyamában eltűnnek az igazán fontos dolgok: apró sikerek, kedves mosolyok, örömteli pillanatok. Mint például a következő:

Van nekem egy bátyám, akit érdekes módon világ életemben Öcsikének hívtam. Annak ellenére, hogy imádom őt, viszonyunk nem volt éppen felhőtlen, amihez nagyban hozzájárult az a 11 év korkülönbség, amin nagyon sokáig nem igazán tudtunk túllépni. Pár hónappal ezelőtt azonban történt valami... nem is tudnám konkrét eseményhez kötni, de valahogy elkezdtünk apró lépésekkel közeledni egymáshoz. Meglepő volt, és sokszor mulatságos is, de haladtunk.

Pár hete eljött a legnagyobb áttörés, amit soha életemben nem fogok elfelejteni: segítséget kért tőlem.  Méghozzá egy edzéstervet. :) Az édibédi ugyanis nem éppen egy kisdarab ember, és ahogy az lenni szokott, a súlya elkezdett az egészsége kárára "gyarapodni". Lényeg a lényeg, készítettem neki egy videót, amit heti háromszor kell végigcsinálnia ahhoz, hogy érdemleges eredmény mutatkozzon rajta és benne.

Valamelyik éjszaka csörgött a telefonom, és bátyám volt a vonal túlsó végén. Örömteli hangon mesélte, hogy végigtornázta a programot és nagyszerűen érzi magát! Hát... életemben nem voltam még olyan boldog! Emlékeztetett ugyanis arra, hogy többek között ezért választottam az edző szakmát. Annyi sok betegség, lelki probléma, feszültség van bennünk, amit a sport által pofonegyszerűen meg tudnánk oldani.

Öcsike a tökéletes példa arra, hogy bárki képes jó, sőt nagyszerű irányba változni és változtatni az életén, még mielőtt komolyabb baja származna az elfoglaltságából, lustaságából vagy kedvtelenségéből.

A tanulság tehát... ez az egyik legszebb szakma a földön!

Nincs olyan, hogy mindig-minden rózsaszín

Azzal mélységesen egyetértek, hogy az élet jóval jobb akkor, ha a világunk pozitív oldalát tartjuk inkább szem előtt. De azzal is tökéletesen tisztában vagyok, hogy nem létezik a konstans tökéletes állapot, amiben mindig minden a helyén van és nekünk csak a határtalan boldogságérzetet kell a magunkévá tennünk. 
Sokáig haragudtam magamra azért, mert igenis vannak szomorú pillanataim. Ezek nem feltétlenül köthetők negatív eseményekhez. Évekig valamiféle magammal szembeni kudarcnak tekintettem őket, míg rá nem jöttem arra, hogy ugyanúgy mint minden engem ért impulzus, csak a javamat szolgálják. Lelassítanak, elgondolkodtatnak és arra késztetnek, hogy újraértékeljek beszélgetéseket, döntéseket, szituációkat. Hálás lehetek ezekért a percekért és azért az olvasmányért is, ami egészen idáig juttatott:

Márai Sándor: A szomorúságról

Ne kergesd el a szomorúságot. Oktalanul jön, talán öregszel ilyen pillanatokban, talán megértettél valamit, elbúcsúzol a szomorúság negyedórájában valamitől. S mégis: a szomorúság megszépíti az életet...
Először is: az örömök, melyek eltűnnek, talán nem is voltak igazi örömök. Emlékezz csak... Aztán: a szomorúság egy váratlan pillanatban leborítja csodálatos, ezüstszürke ködével szemed előtt a világot, s minden nemesebb lesz, a tárgyak is, emlékeid is. A szomorúság nagy erő. Messzebbről látsz mindent, mintha vándorlás közben csúcsra értél volna. A dolgok sejtelmesebbek, egyszerűbbek és igazabbak lesznek ebben a nemes ködben és gyöngyszín derengésben.
Egyszerre emberebbnek érzed magad. Mintha zenét hallanál dallam nélkül. A világ szomorú is. S milyen aljas, milyen triviális, milyen büfögő és kibírhatatlan lenne egy teljesen elégedett világ, milyen szomorú lenne a világ szomorúság nélkül!
Márai Sándor

A tartásról: még akkor is, ha fáj

A motivációról mint olyanról már rengeteg szó esett, bár úgy vélem, hogy ezt az igen fontos témát sosem lehet igazán kimeríteni. Mindenkit más és más ösztönöz jóra vagy éppen rosszra, és eltérő érzékenységgel rendelkezünk arra vonatkozólag is, hogy a felénk érkező jelzéseket milyen gyorsan és módon reagáljuk le. Minél jobban figyelünk, annál inkább finomodik effajta készségünk és válik fontossá maga a szelektáció is. Hiszen miért is kellene minden egyes negatív, lehúzó, bántó vagy netán pusztító provokációra reagálnunk? Csak az időnket és energiánkat veszi el azoktól az egyébként sokkal lényegesebb motívumoktól, amik építenének minket.
Egész életemben kerestem az olyan emberek társaságát, akik úgy érzik, hogy "motiválódásra" születtek. Ők azok, akik mindig többet és jobbat akarnak, de úgy, hogy maximálisan megbecsülik azt, amit ezidáig elértek. Nincsen könnyű dolguk egy olyan világban, ahol szinte minden ellenük szól. De megéri, hiszen olyan példát mutatnak, ami hosszútávon abszolút előrevisz, és amit majd én is képviselni szeretnék az életemmel. Nyilván ez életkortól, megszerzett tapasztalattól, jellemtől és még rengeteg mindentől függ, de meggyőződésem, hogy tanulható és fejleszthető, tehát készség szinten művelhető, ha elég időt és energiát áldozunk rá. Sokszor nem is kellene mást tennünk, csak amikor a panaszáradat ér minket a külvilág felől, megállt parancsolni neki. Persze ez megrökönyödést, kétkedést, rosszindulatot vált majd ki a velünk szemben állóból, de a kérdés mindig az: megéri nekem ezt a sok ideget benyelni? Hiszen semmi mást nem akar "ellenfelem", csak engem is bevonni kisded játékába, hogy aztán együtt kárálhassunk szörnyű világunk ellen. Én is voltam ilyen és jelentem, borzasztóan éreztem magam. Engem is elkapott a gépszíj és nem tudtam a magam ura lenni. Olyan érzés volt, mintha a rengeteg munkával megszerzett és csak pillanatokra megélt szabadságom reménye a szemem előtt párolgott volna el szépen-lassan. Mintha a tartás, amit emberként magamra öltöttem, már nem létezett volna. Soha többé nem akarom átélni azt a tehetetlenséget!
A megoldás tehát? Igaz barátok, örömteli kapcsolatok, csodás mesterek, akiktől tanulni lehet és a tisztes távolság azoktól, akik nem valók az életünkbe. Amennyiben ez nem kivitelezhető, igyekezzünk megőrizni nehezen megszerzett tartásunkat és mosolyogva fordítsunk hátat az olyan direkt negatív üzeneteknek, amik nem az épülésünket szolgálják.

Mozgás a széthullás ellen

Vannak időszakok egy ember életében, amikor azt érzi, hogy sok. Aztán azt, hogy nagyon sok és végezetül jön a sokk, hogy hogyan is keveredjen ki ebből az egészből. Család, meló, edzés, tanulás mind-mind idő és egy nap sajnos még mindig csupán 24 órából áll. Nah mi ilyenkor a teendő, kérdezem én pár átvirrasztott és átagyalt éjszaka után? A választ egészen addig nem tudtam megmondani, amíg nem tartottam egy olyan edzést, amire még én is azt mondtam, hogy ez igen! (Jelzem, nem szoktam sűrűn dicsérni magam, pedig kellene). A lényeg tehát, hogy minden problémám egycsapásra megoldódott, vagy inkább úgy mondom, hogy eltűnt. Rájöttem, hogy azzal csak rontok a helyzeten, ha a görcsölésemmel a konstruktív problémamegoldástól veszem el az időt. Mindezek után leültem és fél órán belül megvolt a megoldás, és az, hogy mikor, merre lépjek tovább. Gyerekkorom óta sportolok, de csak most, felnőtt fejjel kezdem megérteni azt, hogy mennyi mindent is kapok én ettől az egész világtól... az én mozgás-álomvilágomtól, és milyen nagyszerű esély is az, hogy ezt megoszthatom másokkal. Fantasztikus, én mondom!