A hangulatingadozást sokan és sokszor tévesen a nőkhöz köik. Pedig legalább 50-50%-ban osztozhatunk férfitársainkkal ebben a nem túl kellemes állapotban. Nyilván rengeteg oka lehet annak, hogy az egyik percben még édes kiskutyaként öleljük keblünkre embertársainkat, másik percben pedig már azon gondolkodunk, hogyan "tegyük el láb alól" azt a kedves kollégát, aki már hónapok óta az utunkban áll. Azt nem akarom és nem is fogom találgatni, hogy melyik lehet az a határ, amitől fogva már klinikai esetről beszélhetünk, inkább a dolog komfort oldaláról közelíteném meg a fogalmat. Miszerint: kinek is jó ez? Mert nekem biztosan nem! A szeretteimnek, akik valószínűleg szintén elszenvedik a kitöréseimet, szintén nem! A vendégeimet is megviseli, hiszen nem hozom a csúcsformámat, ezáltal ők sem tudják. Borítékolhatjuk tehát, hogy senkinek sem válik előnyére!
Mi tehát a megoldás, mivel lehet először csak kontrollálni, majd teljesen megváltoztatni ezt a nem túl kellemes állapotot? Felismeréssel, beismeréssel, alázattal és akaraterővel. Azt szokták mondani, hogy a leszokást is úgy kell elkezdeni, hogy bevalljuk: problémánk van. Ez is hasonló szituáció, hiszen itt is le kell szoknunk arról, hogy arra hajlunk, amerre a szél fúj. Az önmagunkkal való szembenézés után következik az elhatározás: "helyzetünket egy magasabb nézőpontból fogjuk kezelni". És ha ez már sikerült és megvan az akarat, hogy mindezt a továbbiakban is így folytatjuk, az már fél siker. Persze mindig lesznek gyengébb pillanatok, amikor újra és újra beleesünk ugyanabba a hibába. Nincs ezzel semmi baj. Emberek vagyunk. Csak tudni kell ezt is felismerni. Nem szabad elkeseredni, hanem menni tovább.
Így építjük-szépítjük önmagunkat egy életen keresztül. És ez csodálatos!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése