Minden kezdet nehéz!!!

Minden kezdet nehéz, szoktam volt mondani igen gyakran. De az utóbbi napokban azt is hozzátettem magamban, hogy: de ennyire? A válasz sajnos... igen, ennyire. Olyan könnyen vesszük tragédiának azokat az eseményeket, amik nem pont akkor, úgy és abban az ütemben történnek meg velünk, ahogy mi szeretnénk. Az edzésre levetítve pl. már egy hónapja edzek és még mindig semmi... semmi sem látszik. És ebbe teljesen bele tudunk gágyulni. Főleg akkor, ha nincs mellettünk egy aktuálisan kinevezett jóbarát, aki egy képzeletbeli gumikalapáccsal (nagyon praktikus eszköz, minden háztartás elengedhetetlen kelléke :)) történet folytatódik) fejbe nem vág és fel nem világosít a tutiról: máshol és másnak sincs kolbászból a kerítés, vagy a másik nagy kedvenc igen igaz mondásom: mindenki a maga szintjén nyomorog. És ekkor, duzzogva bár de törve nem, új erőre kapva ismét nekiindulunk a nagy feladatnak, melynek gyümölcsét előbb vagy utóbb élvezni fogjuk. És ebben kötelező jelleggel hinni kell, különben minek is ez az egész küzdünk valamiért dolog. Nem?